1984 - Geoge Orwell - Húngaro

1984 - Geoge Orwell - Húngaro

(Parte 1 de 12)

George Orwell

1984 Regény

Fordította: Szíjgyártó László

2 Első rész

Derült, hideg áprilisi nap volt, az órák éppen tizenhármat ütöttek. Winston Smith, állát leszegve, gyorsan besurrant a Győzelem-tömb üvegajtaján, hogy megszabaduljon a gonosz széltől. De nem tudott olyan gyorsan besurranni, hogy ne törjön be vele együtt egy kavicsos porörvény.

Az előcsarnokhoz vezető folyosó főt kelkáposzta és öreg rongy lábtörlők szagát árasztota. Egyik végén egy - épületen belüli elhelyezés céljára túlságosan is nagyméretű - plakát volt a falra szegezve. Csak egy hatalmas arc volt látható rajta, méternél is szélesebb arc: egy negyvenöt év körüli, sűrű fekete bajuszos, durva vonású férfi arca. Winston egyenesen a lépcső felé sietett. A felvonóval nem volt érdemes próbálkozni. Még a jobb időkben is ritkán működött, jelenleg meg az áramszolgáltatás is szünetelt a nappali órákban. Ez is része volt a takarékossági versenynek, amellyel a Gyűlölet Hetére készültek. A hetedik emeleten volt a lakása, s Winston, aki harminckilenc éves volt, s egy fekély sajgott a jobb bokája fölött, lassan haladt felfelé a lépcsőn, útközben meg-megpihenve. A liftaknával szemközt mindegyik emeleten ott meregette szemét az óriási arc a falra szegezett plakátról. Olyan arckép volt, amelyet úgy rajzolnak meg, hogy a tekintete mindenhová követi az embert, akárhonnan nézi. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART - hirdette az arc alatt a felírás.

A lakásban egy öblös hang valami számjegyzéket olvasott fel, amely az öntöttvastermeléssel volt összefüggésben. A hang egy homályos tükörhöz hasonló, téglalap alakú fémlemezből áradt, amely a jobb kéz felőli falba volt beépítve. Winston elfordított egy kapcsolót, mire a hang valamivel halkabb lett, a szavakat azonban még mindig tisztán lehetett érteni. A készüléket (teleképnek nevezték) le lehetett halkítani, de teljesen kikapcsolni sohasem lehetett. Winston az ablakhoz lépett: alacsony, törékeny alak, soványságát csak még jobban hangsúlyozta a kék overall, a Párt egyenruhája. Haja erősen szőke volt, arca természettől piros. Bőrét amúgy is kicserzette a durva szappan és a rossz borotvapengék használata, a tél hidege éppen csak betetőzte ezt a munkát rajta.

Odakünn, még a bezárt ablakon keresztül is, hidegnek látszott a világ. Lenn kis szélörvények port és papírfoszlányokat kavartak csigaformákba, s jóllehet sütött a nap, s az ég metsző kék volt, a mindenfelé kiragasztott plakátokon kívül mintha semmilyen szín sem lett volna az utcán. A fekete bajuszos arc minden sarkon ott meresztette a szemét. Ott volt a szemközt álló ház homlokzatán is. NAGY TESTVÉR SZEMMEL TART - hirdette alatta a felirat, s a sötét tekintet mélyen Winston szemébe fúródott. Lenn az utca szintjén egy másik, leszakadt sarkú plakát csapkodott szeszélyesen a szélben, s hol eltűnt, hol látható lett rajta ez az egyetlen szó: ANGSZOC. A távolban helikopter szállt le a tetők közé, egy pillanatig úgy lebegett ide-oda, mint egy dongó, aztán nagy ívben ismét elrepült. A rendőrőrjárat volt, amely beles az emberek ablakán. Az őrjáratban azonban még nem volt semmi rossz. Rosszat csak a Gondolatrendőrség jelentett.

Winston háta mögött a teleképből áradó hang még mindig az öntöttvasról és a Kilencedik Hároméves Terv túlteljesítéséről fecsegett. A telekép egyszerre volt vevő- és adókészülék. Akármilyen hangot idézett elő Winston - az egészen halk suttogáson kívül -, a készülék felvette. Sőt: ameddig a fémlap látómezején belül tartózkodott, nemcsak hallhatták, hanem láthatták is. Azt persze nem lehetett tudni, hogy egy adott pillanatban éppen megfigyelik-e az embert. Bizonytalan volt, hogy a Gondolatrendőrség milyen gyakran és milyen rendszer szerint kapcsolódik be egy-egy magán-teleképkészülékbe. Még az is elképzelhető volt, hogy mindenkit állandóan figyelnek. Mindenesetre akkor kapcsolódhattak be akárkinek a készülé- kébe, amikor csak akartak. Az embernek abban a tudatban kellett élnie - s abban a tudatban is élt, ösztönné vált megszokásból -, hogy minden hangját hallják, s kivéve, ha sötét van, minden mozdulatát megfigyelik.

Winston továbbra is hátat fordított a teleképnek. Így biztonságosabb volt, bár nagyon jól tudta, hogy még a hát is áruló lehet. Egy kilométernyi távolságban munkahelye, az Igazságminisztérium tornyosult hatalmas méreteivel fehéren a riasztó táj fölé. Ez - gondolta valami határozatlan undorral -, ez London, az Egyes Leszállópálya fővárosa, az Egyes Leszállópályáé, amely népesség szempontjából a harmadik helyen áll Óceánia tartományai között. Megpróbált felidézni magában valami gyermekkori emléket, amely megmondhatná neki, vajon mindig ilyen volt-e London, mint most. Itt voltak-e mindig ezek az omladozó, tizenkilencedik századi házsorok, fagerendákkal megtámasztott falaikkal, deszkalapokkal befoltozott ablakaikkal, redős bádoglemezzel fedett tetejükkel, összevissza düledező, gyatra kerítéseikkel? És a bombáktól felszántott tájak, ahol vakolatpor kering a levegőben, és buján tenyészik a fű a kőhalmazokon; s azok a helyek, ahol a bombák nagyobb területeket taroltak le, s ahol csirkeólakhoz hasonló faházakból álló piszkos lakótelepek bukkantak elő? De hiába, nem tudott emlékezni: semmi sem maradt meg benne gyermekkorából, egy sor tiszta fényű kép kivételével, amelyek azonban háttér nélkül és többnyire érthetetlenül villantak fel előtte.

Az Igazság-minisztérium - Minigaz, ahogy újbeszélül1 nevezték - ijesztően elütött a környékén lévő többi épülettől. Ragyogó fehér betonból készült, óriási, piramis alakú építmény volt, s háromszáz méter magasan nyúlt fel a levegőbe. Onnan, ahol Winston állt, éppen el lehetett olvasni a Párt három jelmondatát, amely díszes betűkből volt kirakva az épület fehér homlokzatára:

Az Igazság-minisztériumban állítólag háromezer szoba volt a föld színe fölött, s ennek megfelelő méretű kiterjedése volt a föld alatt is. London területén szétszórva még három hasonló alakú és nagyságú épület állt. A körülöttük lévő épületek olyan tökéletesen eltörpültek mellettük, hogy a Győzelem-tömb tetejéről egyszerre mind a négyet látni lehetett. Ezek voltak az otthonai annak a négy minisztériumnak, amelyek között szétosztották a kormányzás egész apparátusát: az egyik az Igazság-minisztérium volt, amelyhez a hírszolgálat, a szórakoztatás, az oktatás és a szépművészetek tartoztak, a másik a Béke-minisztérium, amely a háborút intézte, a harmadik a Szeretet-minisztérium, amely a törvényeket hozta és a rendet tartotta fenn, a negyedik a Bőség-minisztérium, amely a gazdasági ügyekért volt felelős. Újbeszélül Minigaz, Minipax, Miniszer és Minibő volt a nevük.

A Szeretet-minisztérium volt csak igazán ijesztő külsejű. Egyáltalán nem voltak rajta ablakok. Winston sohasem járt benne. Ebbe az épületbe nem lehetett belépni, csak hivatalos ügyben, s akkor is szögesdrót útvesztők tömegén, acélajtókon és rejtett géppuskafészkek közt kellett áthatolni. Még a külső védőövezetéhez vezető utcákon is fekete egyenruhás, gorillaarcú őrök cirkáltak, szíjra fűzött botokkal felfegyverezve.

Winston hirtelen megfordult. Arcvonásait a nyugodt optimizmus kifejezésébe erőltette, mert ezt a kifejezést volt ajánlatos viselni, ha az ember szembefordult a teleképekkel. Keresztülment a szobán, s kilépett a parányi konyhába. Mivel a napnak ebben az órájában jött el a miniszté-

1 Az újbeszél Óceánia hivatalos nyelve. Nyelvtani rendszerének és szókincsének magyarázatát lásd a Függelékben.

riumból, feláldozta kantinbeli ebédjét, s tudta, hogy a konyhában nincs semmiféle ennivaló egy darab sötét színű kenyéren kívül, amelyet a másnapi reggelihez tett félre. Levett a polcról egy palack színtelen folyadékot, amelyen egyszerű fehér címke jelezte a márkát: GYŐZELEMGIN. Émelyítő, olajos illatot árasztott, mint a kínai rizspálinka. Winston majdnem egy teáscsészényit öntött magának, összeszedte minden lelkierejét, s lenyelte, mint egy adag orvosságot.

Arca azonnal skarlátszínűvé vált, s könnyek szöktek a szemébe. Az ital olyan maró volt, mint a salétromsav, s ezenfelül nyelés közben olyan érzése támadt az embernek, mintha gumibottal hátulról fejbevágták volna. A következő pillanatban azonban az égés lecsillapodott a gyomrában, és a világ kezdett barátságosabbnak látszani. Kivett egy cigarettát egy Győzelem-cigaretta felírású gyűrött csomagból, de vigyázatlanul emelte a szájához, aminek következtében a dohány kihullott belőle a padlóra. A következő cigarettával nagyobb szerencséje volt. Visszament a szobába, és leült egy kis asztalkához, amely a teleképtől balra állt. Az asztalfiókból kivett egy tollszárat, egy üveg tintát és egy vastag, kvart alakú, tiszta lapokból álló könyvet, amelynek piros sarka és márványutánzatú fedele volt.

Ebben a szobában a telekép valamilyen okból szokatlan helyzetben volt. Ahelyett, hogy szokás szerint a hátsó falra tették volna, ahonnan megfigyelheti az egész szobát, a hosszabb falba ágyazták, szemközt az ablakkal. Ennek a falnak az egyik oldalán volt egy kis benyíló. Ebben ült most Winston. A benyílót a lakás tervezői bizonyára könyvespolcok elhelyezésére szánták. Ha Winston a benyílóban ült, és jól hátrahúzódott, kívül maradhatott a telekép hatókörén, már ami a látást illeti. Hallani persze így is hallhatták, de amíg jelenlegi helyzetében maradt, legalább nem láthatták. Részben a szobának ez a szokatlan beosztása sugallta neki azt, amit most cselekedni készült.

Másfelől azonban az a könyv is csábította, amelyet az imént vett ki a fiókból. Rendkívül szép könyv volt: sima krémszínű papírja, amelyet az idő egy kissé már megsárgított, az a fajta papír, amilyet az utolsó negyven évben már nem is gyártottak. Mindenesetre sejteni lehetett, hogy a könyv több mint negyvenéves. Egy piszkos kis ócskásbolt kirakatában pillantotta meg, a város egyik szegénynegyedében (hogy melyikben, arra már nem is emlékezett), s azonnal ellenállhatatlan vágy fogta el, hogy megszerezze magának. A párttagokról feltételezték, hogy közönséges boltokba nem lépnek be (az ilyesmit „szabadpiacon való üzletelésnek” nevezték), de a szabályt nem tartották be szigorúan, mert voltak bizonyos dolgok, mint például a cipőfűző vagy a borotvapenge, amelyekhez nem lehetett másképp hozzájutni. Gyorsan körülnézett az utcán, aztán beosont a boltba, és két dollár ötvenért megvette a könyvet. Akkor még nem is sejtette, hogy a könyvet valami különös célra szánja. Bűntudattal vitte haza irattáskájában. Még ha nem is írt bele semmit, kompromittáló holmi volt.

A dolog, amire készült, az volt, hogy naplót ír. Ez nem volt törvénybe ütköző cselekedet (semmi sem volt törvénybe ütköző, amióta nem voltak többé törvények), de ha leleplezik, számíthatott rá, hogy feltétlenül halálra ítélik, vagy legalábbis huszonöt évet kap egy kényszermunkatáborban. Winston hegyet dugott a tollszárba, s megnyalta, hogy a zsírt eltávolítsa róla. A toll elavult szerszám volt, még aláírásra is csak ritkán használták, mégis szerzett egyet, titokban és elég nehezen, csak azért, mert az volt az érzése, a gyönyörű krémszínű papír megérdemli, hogy valódi tollal írjanak rá, ahelyett hogy tintaceruzával kaparnának rajta. Pedig nem is volt hozzászokva a kézzel való íráshoz. Egészen rövid jegyzeteken kívül mindent a beszélírba szokott diktálni, ezt azonban most persze nem használhatta. Bemártotta a tollat a tintába, aztán még egy pillanatig tétovázott. Remegés futott át a gyomrán. Nyomot hagyni a papíron: döntő cselekedet. Ügyetlen, kis betűkkel leírta:

1984. április 4.

Hátradőlt. A teljes reménytelenség érzése fogta el. Először is egyáltalán nem volt bizonyos abban, hogy valóban 1984 van. Körülbelül ennyinek kellett lennie, mert azt majdnem biztosan tudta, hogy harminckilenc éves, és sejtése szerint 1944-ben vagy 1945-ben született. Mostanság azonban lehetetlen volt megállapítani valamilyen dátumot egy-két évnyi tévedés nélkül.

Hirtelen azon kezdett tűnődni, ugyan kinek is írja ezt a naplót. A jövőnek, a még meg nem születettnek. Egy pillanatig a papíron álló kétes dátum fölött elmélkedett, s aztán megakadt, mert beleütközött az újbeszél duplagondol szavába. Első ízben ébredt rá vállalkozásának nagyságára. Hogyan is közölhetné mondanivalóját a jövővel? Szinte magától értetődően lehetetlennek látszott. Vagy a jelenhez lesz hasonló a jövő is, s akkor nem fognak vele törődni, vagy pedig más lesz, mint a jelen, s akkor nem lesz semmi értelme a mondanivalójának.

Egy ideig ostobán, a papírra meredve ült. A telekép harsogó katonazenére kapcsolt át. Az a különös érzése támadt, hogy nemcsak gondolatai kifejezésére képtelen, hanem azt is elfelejtette, hogy mit akart tulajdonképpen elmondani. Hetek óta készült erre a pillanatra, és soha eszébe sem jutott, hogy a bátorságon kívül más egyébre is szüksége lehet. Az írás ténye mindeddig könnyűnek látszott. Egyszerűen csak papírra kell vetnie azt a végtelen, szüntelen monológot, amely a fejében zúgott már évek óta. S mégis: ebben a pillanatban éppen ez a monológ apadt el. Hozzá még a lábszárfekélye is elviselhetetlenül viszketni kezdett. Nem merte megvakarni, mert ha megvakarta, mindig gyulladásba jött. Semmi más nem volt a tudatában, csak az előtte fekvő könyvoldal üressége, bőrének viszketése a bokája fölött, a zene harsogása, s az a könnyű mámor, amelyet a gin idézett elő.

Hirtelen, szinte pánikszerűen írni kezdett. Nem is tudta, hogy mit ír le. Apró, gyermekes betűi bukdácsoltak a papíron. Először a nagy kezdőbetűk maradtak el, aztán pont nélkül áradtak a mondatok:

1984. április 4. Tegnap este a moziban. Csupa háborús film. Nagyon jó volt az egyik egy menekülőkkel teli hajóról, amelyet valahol a Földközi-tengeren bombáztak. A hallgatóság nagyon jól mulatott egy nagy kövér ember lelövésén, aki megpróbált úszva menekülni s egy helikopter követte, először látni lehetett, ahogy hempereg a vízben, mint egy delfin, aztán látni lehetett a helikopter géppuskairányzékán keresztül aztán tele lett lyukakkal és a tenger rózsaszínűvé vált körülötte és hirtelen elsüllyedt, mintha a lyukakon keresztül beléje tódult volna a víz, a nézők rázkódtak a nevetéstől, mikor elsüllyedt. aztán egy gyerekkel teli mentőcsónakot lehetett látni egy helikopter lebegett fölötte volt ott egy középkorú nő talán zsidó nő lehetett a csónak orrában ült egy három év körüli kisfiúval a karjában a kisfiú ordított a félelemtől és fejét a nő keblébe fúrta mintha bele akart volna bújni és a nő átölelte és vigasztalta pedig ő maga is kék volt a félelemtől egész idő alatt úgy takargatta mintha azt gondolta volna hogy távol tarthatja tőle a golyókat aztán a helikopter ledobott közéjük egy húszkilós bombát borzasztó villanás és a csónak gyufaszálakká esett szét. aztán csodálatos képet lehetett látni egy gyermek karjáról amint egyre föl-föllökte a levegőbe valószínűleg egy helikopter követte felvevőgéppel az orrában és nagy taps volt a párt ülőhelyein de egy asszony lent a prolik számára fenntartott részen hirtelen felugrott és nagy lármát csapott és azt kiabálta ezt inkább ne mutatták volna ezt nem jól tették a gyerekekkel nem jól tették míg a rendőrség el nem távolította nem hiszem hogy baja esett volna vele senki sem törődik azzal amit a prolik beszélnek tipikus proli reagálás ők sohasem

Winston abbahagyta az írást, részben azért, mert görcs fogta el. Nem tudta, hogyan ömlött ki belőle ez a zagyvaságáradat. De valami különös módon, amíg ezt írta, egy egész más emlék merült fel benne olyan tisztán, hogy szinte úgy érezte, le tudná írni. Most döbbent rá, hogy ez a másik esemény volt az oka hirtelen elhatározásának, hogy hazajön, és még ma megkezdi a naplót.

(Parte 1 de 12)

Comentários